NYELVÉSZET

Gugán Katalin
Eötvös József Collegium, Budapest

IGENEM ÉS IGENÉV
-ATTA/-ETTE ÉS -VÁN/-VÉN KÉPZŐS IGENEVEK A BÉCSI-KÓDEXBEN ÉS A MÜNCHENI-KÓDEXBEN

Ismeretes, hogy a MünchK. és a BécsiK. közös ősre, az ún. Huszita Bibliára vezethető vissza. Erről pedig Berrár Jolán azt írja, hogy ,,nyelve nem egyszerűen egy nyelvjárás - vagy egy ember - természetes nyelvhasználatát tükrözi, hanem tudatos, mesterséges alakítás eredménye.''1 A fordítói tudatosság többek között abban nyilvánul meg, hogy felismerhető egy kidolgozott, szabatos megfeleltetési rendszer például a latin és a magyar kötőszavak egymáshoz rendelésében.

Van azonban egy érdekes jelenség a két kódex nyelvében, amelyet nem lehet a latin pontos követésével magyarázni. Ebben a két kódexben fordul elő nagyobb számban az -atta/-ette képzős határozói igenév, melynek használati köre jóval szűkebb, mint a -ván/-vén képzős igenévé, s ebből következően viszonylag pontosan meg lehet adni azokat a helyzeteket, ahol ez utóbbit helyettesítheti (az -atta/-ette képzős igenév csak egyidejű lehet, csak cselekvő, és általában tárgyi vagy független cselekvéshordozóval jelenik meg).

A latin participiumos szerkezeteket a korábbi bibliafordítások (pl. MünchK., JordK., DöbrK.) általában határozói igenevekkel, a későbbi fordítók (Pesti, Sylvester, Károli) mellékmondatokkal adják vissza. Szembeötlő azonban, hogy míg a participium perfectum szabályszerűen előidejű mellékmondatnak felel meg a magyar fordításokban, a participium imperfectum hol egyidejű, hol előidejű mellékmondatban tükröződik. S emellett figyelemreméltó, hogy fel lehet fedezni szabályos megfeleléseket az elő- és egyidejű mellékmondatok, ill. a -ván/-vén és -atta/-ette képzős határozói igenevek előfordulásai között.

Károly Sándor2 ezt azzal magyarázza, hogy a Vulgáta latinságában a participium imperfectum gyakran előidejű jelentéssel használatos. Dolgozatomban két kérdést vizsgálok. Az egyik az, hogy valóban a Vulgáta latinságában ingadozik-e a participium imperfectum használata, vagy nem magyarázható-e a jelenség azzal, hogy a magyar nyelv a latintól eltérő sajátosságai, úgymint az igenemnek az igenév időviszonyításában játszott szerepe határozza meg az igenévhasználatot. A másik, ezzel szorosan összefüggő vizsgálati terület az, hogyan viszonyul egymáshoz a MünchK. és a BécsiK. igenévhasználata, pontosabban a két igenévképző váltogatása. A vizsgálatnál természetesen figyelembe kell venni a két kódex nyelvhasználatának alapvető különbségeit (amely egyrészt tartalmukból fakad, hiszen a BécsiK. ószövetségi részeket tartalmaz, a MünchK. pedig a négy evangéliumot, melyeknek stílusa közelebb áll a beszélt nyelvhez; másrészt abból, hogy a BécsiK. eleve szabálykövetőbb, közelebb lévén a forráshoz, a Huszita Bibliához).

Mint a már korábban idézett Berrár Jolán megállapítja, a Huszita Biblia ,,leszármazottainak'' vizsgálatánál a hasonlóságok és a különbözőségek egyaránt hasznos információkkal szolgálhatnak. A kétféle határozói igenév használatának összevetése azért érdekes ebből a szempontból, mert újabb bizonyítékul szolgálhat arra, hogy a háttérben igen tudatos fordítói tevékenység feltételezhető, ugyanakkor itt nem lehet a jelenséget a latin eredeti és a magyar megfelelő pontos párosításával magyarázni, hiszen ugyanazt a latin szerkezetet fordítják kétféleképp. A tudatosság tehát itt kifejezetten magyar nyelvi tudatosságot jelent.


1Berrár Jolán 1957: Hasonlító kötöszók a Huszita Bibliában, MNy. LIII 403. o.
2Károly Sándor 1956: Igenévrendszerünk a kódexirodalom első szakaszában, NytudÉrt. 10., 20. o.



Előző
Következő
Program