Az ezredvégi színház abszolút rendező-centrikussá vált. A POM drámában a korábbi vagy metafizikai tér mentális térré változik; az individuális befogadóban a színpadon megjelenő esemény sajátos asszociációs tér-együttest hoz létre. A XX. századi rendezők munkái általában nem kínálnak értelmezést, távolságtartásukkal lehetővé teszik a közönség számára a színjáték saját továbbgondolását. A rendező különböző gondolatokat, jelentéseket, érzéseket és kifejezésmódokat állít a néző elé, a befogadás folyamata során viszont a nézők olyan értelmezési lehetőségekkel szembesülnek, amelyek nem az előadásban vannak és még véletlenül sem a rendezőtől származnak.

Vizsgálódásaim elsősorban a néző előadással kapcsolatos elvárásait, óhajait, tudását kutatja. Arra keresem a választ, hogy mi a néző szerepe a saját jelenetés létrehozásában; egyértelmű vagy többértelmű olvasatot kínálnak-e fel a befogadónak az előadás során; milyen képekre, jelenetekre, témákra emlékszik elsősorban, illetve hogyan manipulálja a \textit{mise en scene} a néző figyelmét.

A POM produkciók majdnem mindegyike erőteljes vizuális és akusztikus effektusokkal él, sőt néha nyíltan hatásvadásznak tűnik. A néző percepcióját ingerlő vagy a türelmét kikezdő eszközök alkalmazása azonban a befogadás aktivitásának felerősítését szolgálja. A színházi előadásban ugyanis nincs semmiféle jelentés, amely független volna az egyes befogadók érzékelési folyamataitól. A performansz színház valójában tudatosítja, hogy az érzékelt dolgok káoszából a nézőnek kell saját maga számára rendet alkotni, és az egyes töredékeket valamilyen módon egységessé alakítani.

Dolgozatom érinti azt a kérdést is, hogy a színház definiálható úgy is, mint az emlékezet elgondolásának speciális lehetősége, mely kihasználja a színház különleges időszerkezetét; az emlékező kapcsolat színész és néző között tehát a ,,sebek és sérülések'' által áll helyre, akárcsak páciens és orvos között a pszichoanalízisben, az asszociációs technika alkalmazása során.