Előadásom témája a barokk metafora; a 17. századi metafora-elmélet, illetve a metafora mint a költői hatás elérésének eszköze Gyöngyösi István Csalárd Cupido című művében. Ez utóbbiban az elméleti megközelítéseket felhasználva vizsgáltam a metaforákat a költői szövegben. A barokk metafora legfőbb elméleti alapja az Emanuele Tesauro Arisztotelészi messzelátó (Cannocchiale aristotelico) című értekezése. Írásának és egész felfogásának megértését segíti Robert E. Proctor The Theory of the Conceit című tanulmánya. Tesauro – mint a mű címe is sejteti- az arisztotelészi hagyományt veszi alapul. A emberi lelket három területre osztja fel (érzékelés, értelem, intellektus), majd ezekkel párhuzamosan a retorikai alakzatokat is osztályozza: harmonikus, patetikus és szellemes/elmés formákat különböztet meg. Az ő megközelítésében a metaforikus az elmésnek feleltethető meg, a szellemesség az intellektus fő ismérve. Ezután az elmés (metaforikus) figurákat csoportosítja. Itt is három csoport szerepel, ezek egyikéhez kötheto az egyszerű metafora – előadásom témája. Nyolcféle metaforát különít el, és ezek mindegyikére példát is hoz. Az elméleti rész után a Csalárd Cupido metaforáit kíséreltem meg a Tesauro-féle felosztást követve vizsgálni, szemléltetve ezzel a költői hatás lényegét.

József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét a szakirodalom – esztétikai értékét tekintve – némileg az életmű perifériájára állítja, általában politikai vagy alkalmi versként hivatkozik rá. Inkább – Thomas Mann megszólításának – irodalomtörténeti érdekessége, illetve politikai-történelmi referencializálhatósága, mintsem irodalmi értéke miatt emlegeti a verset. Véleményem szerint ebben egy hamis dichotómia látszik megjelenni, mely szerint egy műalkotás vagy az esztétikum, vagy a politikum területén értelmezhető. Újraolvasási kísérletemben több olvasatot, fogalmi síkot szeretnék bemutatni: a gyermekség motívumaitól, a politikai - közelebbről az antifasiszta –, illetve az alkalmi vers jellegéből fakadó jellemzőin át, a mű ironikus interpretációjáig. Előadásomban ezen olvasatok szétválaszthatatlan egybefonódása mellett érvelek, véleményem szerint ezek egyidejűleg értelmezendők, s a kétségtelenül jelenlévő poetikus megkomponáltság nem csupán járulékos jellemzője a versnek. Ezt követően lehetőségem nyílik rá, hogy ismét megfogalmazzak olyan kérdéseket, mint a vers József Attila líráján belüli státusza, világirodalmi hagyományokba való illeszthetősége.

Az előadás témája egy kevéssé ismert József Attila-vers, a Mint a mezőn komplex elemzése és összehasonlítása, elsősorban a Reménytelenül versciklussal. Az eddig legfőképp ritmikai szempontból elemzett költemény ennél sokkal tágabb értelmezési lehetoségeket kínál. Sokan közelítenek hozzá úgy, mint egy kevésbé sikerült, kevésbe koncentrált darabhoz a József Attilaéletműben, előadásom igyekszik ezeket megcáfolni. A szövegben megjelenő gyermekmotívum egyedülálló, mégis szervesen illeszkedik a József Attila-i életműbe. Másképpen közelít témájához, de mégis akár a Reménytelenül párverse is lehetne. Csak az utolsó sorral kapcsolatos értelmezések is számosak lehetnek, megérdemelnek egy kiterjedt elemzést, kitérek a kritikai kiadások egyes eltéréseire, és ezek jelentőségére is. Az előadás „célja”, hogy felhívja a figyelmet erre a páratlan szerkezetű és ezidáig elhanyagolt darabra, és elindítson egy termékeny diskurzust.

József Attila Óda című költeménye az életmű legismertebb alkotásai közé tartozik. Újraolvasását több kérdésfeltevés indokolja. A mű szakirodalmában közhelynek számít, hogy lételméleti témájú versről van szó, ezt pontosítja ez az előadás úgy, hogy a megszólaló én önmeghatározási kísérletéről van szó. Ebből a nézőpontból a szöveg kompozíciója némileg új színben tűnik fel, ennek bizonyítása az egyik mostani cél. Az előadás fókuszát másfelől az a viszony jelenti, amely a vers nyelvhasználata és testről kialakított képe közt fennáll. Az értelmezés itt azt igyekszik kimutatni, hogy a nyelv nem képes egyedit mondani a testről, és önmagába térhet csak vissza. Ez pedig kihat az önmeghatározási kísérlet sikerére is. Az előadás zárlata azt pendíti meg, hogyan vetíti előre a költemény befejezése a Nagyon fáj-kötet önvesztésroő hírt adó képeit. Ha ez az értelmezés nem vét alapvető hibát, láthatóvá válhat, hogy az Óda legalább annyira tragikus mű, mint amennyire euforikus.

Előadásomban két szempontból vizsgálom meg a nőiség és a női irodalom kapcsolatát: egyrészt az úgynevezett írónő-vita két rendhagyó szövegén mutatom be e két témakör viszonyát, másrészt ezek tanulságait is figyelembe véve rövid áttekintést adok a Családi kör című divatlap által propagált nőképrol és ennek irodalmi összefüggéseiről. Jókai Mór Gyulai Pál elitista irodalomfelfogásával szembe már egy olyan irodalmi modellt állít, amely a művek szórakoztatási potenciálját és eladhatóságát helyezi a középpontba. Ezért lesz Jókai megengedő a nők irodalmi szerepvállalásával szemben, hiszen véleménye szerint egy írónő sokkal könnyebben kielégítheti az alapvetően nőiként tételezett olvasóközönség igényeit. Brassai Sámuel ezzel szemben Gyulai nagy emberekre építő történelmi narratívájának ellenpárját igyekszik felépíteni egy kollektív, a folyamatosságot hangsúlyozó történelemi elképzelés keretiben belül. A Kánya Emília által szerkesztett Családi kör című divatlap első öt évfolyamának női és irodalmi tárgyú cikkeinek tükrében vizsgálom meg, hogy egy hangsúlyozottan a nőkhöz szóló divatlap milyen nőkép propagálását tűzte ki célul, és hogy képzelte el a női szubjektum történetiségét. Ezzel összefüggésben bemutatom a nők irodalmi szerepvállalásával kapcsolatos nézeteket is.

„Élnivágyó, kacér és hiú… dilettánsa az életnek és az irodalomnak”, „nem volt sem nagy lélek, sem kis meghunyászkodó.”, „Temperamentumos, ideges teremtés volt…”, „kellett, hogy legyen benne valami nem közönséges érzéki vonzóerő” – olvashatjuk a Nyugat hasábjain Schöpflin Aladár állításait Szendrey Júliáról. Előadásomban arra keresem a választ, hogy miként hozta létre a Nyugat írógárdája a maga Szendrey Júlia-imázsait, s ezek létrejötte milyen viszonyban van a Szendrey Júlia naplóinak kiadástörténetét kísérő filológiai manőverekkel. Petőfi és Jókai szerkesztői koncepciója nemcsak a napló későbbi recepciótörténetét határozta meg, hanem a Szendrey Júliához intimitás és nyilvánosság határainak megbontásával közeledő gyakorlatot is. A Szendrey Júlia eredeti kéziratait felfedező, de szépirodalmi munkái helyett csupán a naplóit publikáló Mikes Lajos szövegkiadása is egy markánsan megformált Júlia-képet, a sokat szenvedett „mártír” képét közvetíti. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az írónő helyett a „Szendrey Júlia-jelenség” kerüljön a figyelem középpontjába. A Nyugat nem a megítélés, hanem a megértés szándékával közeledett Szendrey Júlia alakjához, mégis tipikus állításokat örökített tovább a 19. századból (például Kánya Emília, Vachott Sándorné memoárjaiból). Az átmentett elemek újra meg újra visszatérnek a Szendrey Júliáról folytatott diskurzusban, a 19. századi vádak fő alkotóelemei 20. századi sztereotípiák formájában élnek tovább.

Móricz Zsigmond Árvalányok című regénye nem tartozik az életmű legnépszerűbb darabjai közé. Ez a befogadói passzivitás azonban nem a regény esetleges gyengeségére utal, hiszen szinte kivétel nélkül minden kritika Móricz legtökéletesebb regényének tartja a művet. A méltatók azonban nem térnek ki részletesen arra, hogy miért ezt a regényt tekintik a legsikerültebbnek. Az utóbbi években született értelmezések új megközelítést vezettek be, és főként a feminista kritika nézőpontját alkalmazva igyekeztek a regény friss olvasatát adni. Ezen szövegekben az értelmezők a főszereplő (nemi) identitásválságát, és homoszexualitás felé fordulását hangsúlyozzák olvasatukban. Véleményem szerint ez az értelmezés nem tárja fel teljes egészében a regény tartalmát. A szereplőábrázolás és a szerkezet alapos vizsgálatával igazolhatónak látom, hogy mind a mások felé irányuló agresszió, mind a homoszexuális csábítás a főszereplő, Miskolczyné saját személye felé irányuló cselekvésként értelmezhető. Ezt a főként a köré állított mellékszereplők eredményezik, akik tükrözik, tükröztetik Miskolczyné alakját. Az így létrejövő (tükör)szerkezetek a papné alakjának alaposabb megrajzolásához, lelki állapotának árnyalásához járulnak hozzá, s nem mellesleg a hatalom kérdését is új megvilágításba helyezik.