„Márpedig addig élsz, amíg szemrebbenés nélkül bárkinek a pofájába tudsz hazudni.” (Bartis Attila: A nyugalom) Bármennyire vitaindítónak is tűnhet Bartis Attila fenti idézete, egy azonban biztos: nem tudunk nem hazugságba botlani. Legyen szó etikáról, pszichológiáról, retorikáról, filozófiáról vagy akár szépirodalomról, (a mindennapi életet nem is említve). Már az ókor óta minden rendes filozófus vagy esszéíró igyekszik hozzászólni a témához, hiszen akármennyire is húzódozunk a nagyon is negatív konnotációval bíró kifejezéstől, be kell látni, hogy alapvető emberi tevékenységről beszélünk. Tehát emberi, nyelviségünkből fakad, de tevékenység-e? S ha az, akkor miként működik? Ez lenne az a kérdés, amit Bartis Attila: A nyugalom című regényén keresztül szeretnék megvizsgálni méghozzá az előbb említett félmondatnak a fényében, miszerint a hazugság a nyelvnek egy igen érdekes, önmagát dekonstruáló képződménye. Az példákon keresztül jól látható, hogy bár a hazugság nehezen tehető transzparenssé,mégis mint beszédaktus, „tevékenység” értelmezhető. Ráadásul nem egy ritkán megjelenő performatívumról van szó, hanem egy a mindennapokban is számtalanszor előforduló jelenségről.

A L’art pour L’art társulat tagjai 1986 óta a magyar abszurd humor egyik legjelentősebb képviselői. Írásaikban, előadásaikban gyakran jelenik meg a nyelvi játék, s ez különösen igaz abszurd szappanoperájukra, A Besenyő család életére. A szavak, szólások elferdítésével, sajátos szerkezetű mondataikkal egy olyan abszurd világot hoznak létre, ahol semmit nem úgy kell érteni, ahogy azt elsőre gondolnánk. Vagy mégis? Előadásomban azt szeretném bemutatni, hogyan reprezentálódik a jelenetekben a tér, a szereplők hogyan képezik le az őket körülvevő fizikai világot. Ehhez három Besenyő család-epizódot választottam: A szépségvetélkedőt, A Besenyő család álmát, valamint A Besenyő család szilveszterét. A jelenetek ugyan előre megírt szövegek, az élőbeszéd abszurd reprezentációi, így nagy számban fordulnak elő bennük az elsősorban beszéltnyelvi jelenségek, mint például a deixis, azaz a nyelvi rámutatás. Ez a nyelvi művelet nagy hangsúlyt kap a térreprezentációban is, ám ez többet jelent annál, mint az itt és ott mutató névmások gyakori használata.

Előadásomban két vicctípust, a formulaviccet és a narratív viccet szeretném vizsgálni pragmatikai szempontból, azaz, hogy a kontextualizáció milyen szerepet játszik a humorosság kialakításában, illetve mely fogalmi sémák és forgatókönyvek aktiválódnak a kontextualizáció során az elvárható kontextus helyett. A Magyar Néprajzi Lexikon definíciója szerint a többnyire eseménytelen és szereplők nélküli formulavicc „lényege a rövidség, lelke a poén (csattanó), melyet nem szabad lelőni: elrontani vagy előre elmondani ill. elfeledni”, míg a narratív vicc (idegen szóval szüzsé), amelynek legalább egy, de általában több szereplője is van, történetet beszél el. Előbbiek esetében a „Mi az abszolút?”– típusú vicceket, utóbbiaknál az állatvicceket, azon belül is az ún. nyuszikás vicceket szeretném részletesebben bemutatni. Előadásom kiinduló feltevése, hogy a viccek esetében a humorosság és a poén azon alapul, hogy egy könnyebben előhívhatónak tűnő kontextus helyett egy nehezebben előhívható kontextus válik relevánssá, mind a formulaviccek, mind a narratív viccek esetében.

Annak ellenére, hogy a magyart – különféle tévhitekből kifolyólag – „kisnyelvként”, ill. „kevéssé tanított idegen nyelvként” tartja számon a köztudat, az utóbbi években, évtizedekben Magyarországon és annak határain túl, így Szlovákiában is fokozódott az érdeklődés a magyar mint idegen nyelv tanulása iránt. Előadásomban ennek a ténynek a szlovákiai hátterével, okaival, a magyar mint idegen nyelv/hungarológia oktatásának szlovákiai intézményrendszerével, az oktatás különféle, speciálisan Szlovákiára jellemző formáival és kereteivel, ill. a szlovák anyanyelvű magyarnyelv-tanulókkal kívánok foglalkozni. A tanulók kapcsán szeretnék röviden kitérni a magyar mint idegen nyelv belső tipológiájára, ill. részletesebben foglalkoznék a szlovákiai magyarnyelv-tanulók típusaival, motivációjával, a magyar mint idegen nyelv számukra nehézséget okozó részterületeivel, valamint egy – szlovák anyanyelvű magyarnyelv-tanulók körében végzett – kérdőíves felmérés eredményeiről is beszámolnék.

A dolgozat néhány ismertebb strukturalista, formális (sausurriánus-, bloomfildiánus nyelvészet, generatív grammatika, HPSG) és a kognitív (kognitív szemantika) nyelvelmélet felől járja körül az alkalmazott nyelvtechnológia kiemelt jelentőségű kérdéseit. Azt próbálja meg bemutatni, hogy a világ és az arra vonatkozó nyelv kölcsönviszonya milyen, illetve hogy ez utóbbi, a nyelv, milyen problémákat vet fel mint az előbbi szűrője a nyelvtechnológia számára a nyelvi elemzés során. A probléma gyökerét abban látja, hogy szűrőként a nyelv nagyrészt az ember számára működtethető jelrendszer, nem pedig a számítógépes nyelvészet terén, ugyanis a számítógép maga az emberi elmével szemben nem rendelkezik semmiféle kézzelfogható valóságismerettel, amely valóságismeret mintegy háttértudás bújik meg a nyelv mögött. Ez az a fő kérdés, amelyet a formális nyelven írt gépi input elhanyagolható mértékben tudott csak figyelembe venni. Ez a dolgozat a kérdést vizsgálva egy-egy példán szemlélteti a valóság és a nyelv között levő eme szoros kapcsolatot annak érdekében, hogy minél jobban megközelíthetővé, érthetővé váljon a probléma természete, összetettsége, egyúttal bemutatja a fölsorolt nyelvelméletek lehetséges válaszkísérleteit, amelyek tükrében aztán a nyelvtechnológia szemszögéből értékeli azokat. A dolgozat végül egy nyelvtechnológiából vett példa, az idióma alapján mutatja be a fennálló nehézségeket a szemantikára fókuszálva.

Jelen kutatásban 10 éves gyermekek aktív szókincsét vizsgálom. A vizsgálatban 8 lány és 8 fiú vett részt, mindannyian ép fejlődésűek. Korábbi kutatásaim és egyetemi tanulmányaim során lehetőségem volt megtapasztalni, hogy a használatban lévő szókincsvizsgálati tesztek nem mindig adnak objektív eredményeket. Gyakori például, hogy a képmegnevezés során az igéket jelölő ábrát is főnév segítségével nevezik meg a vizsgálati személyek. Problémát jelenthet a tesztek elvégzése során, hogy a gyermek csak egy szóval nevezheti meg az adott képet. Ilyenkor nem biztos, hogy a szót nem ismeri; gyakori, hogy csupán a kép alapján nem jött rá, vajon melyik szóra is gondoltak a teszt készítői. Jelen kutatásban a LAPP teszt elvégzése mellett a vizsgálatban részt vevő gyermekek egy képleírási feladatot is kaptak, melyet digitálisan rögzítettem. A LAPP 3-8 eljárással, az aktív szókincs vizsgálható. A teszt 96 képet tartalmaz, melyeket segítség nélkül kell felismerniük a vizsgált személyeknek. A teszt 22 igét és 74 főnevet jelölő képet tartalmaz. A képleírás során vizsgáltam a gyermek által mondott leírás hosszát, illetve az előforduló szavakat (a szavak számát, szófaját, változatosságát). A két eredmény ös�- szevetésével pontosabb képet kaptam a gyermekek szókincséről. A kutatáshoz szükséges statisztikai elemzéseket az SPSS 13. programmal végeztem.

Minden jelenleg létező indoeurópai nyelvben megfigyelhető a tendencia, hogy a komplexebb, szintetikus szerkezetek helyét az idők folyamán – természetes különféle mértékben – analitikusok veszik át. Nincs ez másképp a mai német és a holland nyelvben sem: példa rá a névelő fokozatos elterjedése és megszilárdulása a korábbi flexiós végződések rovására vagy a birtokos eset gyakori körülírása a „von” prepozícióval a mai németben (a hollandból a birtokos – mint minden más eset – mára már teljesen eltűnt, csak néhány régi, állandósult szókapcsolatban fedezhető még fel a nyoma). Kutatásom során az analitizálódás egy sajátos formáját vettem górcső alá, az összetett múlt idő elterjedését a korábbi egyszerű elbeszélű múlttal (német „Präteritum”, holland „onvoltooid verleden tijd”) szemben. Ehhez két napilap, a holland Algemeen Dagblad és a német Süddeutsche Zeitung online cikkeit hívtam segítségül, azt vizsgálva, hogy a melyik nyelvben milyen esetben melyik igeidő dominál. Külön figyelmet szenteltem ezen felül a perfectum igei keretének megvalósulására fő- és mellékmondatokban, ill. arra, hogy mennyire felel meg ez a fajta publicisztikai szerkesztés a köznyelvi nyelvhasználatnak.

Az előadás egy nyelvoktató program tervét mutatja be, amely a legsikeresebb nyelvtanulók (pl. Mezzofanti, Lomb Kató) módszerére épül: a nyelv (szókincs és nyelvtan) önálló, játékos felfedezése olvasott, hallott szövegekből. Feltesszük a kérdést: miért okozhat ez nehézséget az átlagembernek, és mi a baj a hagyományos módszerekkel? Miként lehet ezt a rendkívül eredményes, jól bevált – és egyben örömteli, izgalmas – utat elérhetővé tenni az emberek legszélesebb körének, a 21. század lehetőségeivel? Hogyan segítheti ezt egy szoftver, és milyen szövegek lehetnek alkalmasak? Mik segíthetik a motiváció fenntartását, hogy a létrejövő program népszerűsége akár a Facebookéval vetekedhessen? Milyen igényeket támaszt a mai kor és a mai generáció, és mi lehet ebben az, ami egyetemes? Szó esik a visszajelzés fontosságáról, az időtényezőről a memória tükrében, a szavak ismeretének szintjeiről, az épp megfelelő nehézségű mondatok kiválasztásáról, a passzív szövegértés és aktív szövegalkotás elsajátításáról, az érzelmi szempontok jelentőségéről, valamint a személyre szabás lehetőségeiről, miközben a program konkrét működéséről, használatáról is képet kaphatunk.