A szövés-fonás mesterségének emlékei a neolitikum időszakától kezdve, amely egyet jelent a földművelés, az állattenyésztés és a növénytermesztés kialakulásával és elterjedésével, jelentek meg. Ezen emberi tevékenység nyomai számos formában megnyilvánulnak: kerámiákon lévő lenyomatokban, szövetmaradványként, a munkafolyamathoz szükséges tárgyakban, képi ábrázolásokon és írott forrásokban. A rendelkezésünkre álló forrásanyagból különféle információkat nyerhetünk: mi volt a szövés-fonás előzménye, melyek voltak az alapanyagai, milyen eszközök, módszerek segítségével és hol készítettek fonalat, szövetet, milyen szövetek léteztek, milyen mintákat kedveltek? Előadásomban elsősorban a szövés-fonás korai időszakaira koncentrálok, főként a Kárpát-medence területére vonatkozóan.

Előadásomban a diplomamunkámban feldolgozott 258 síros tolna-mözsfehérvize- dűlői avar temető (M6 TO-003 lelőhely) temetkezési szokásait kívánom bemutatni, különös hangsúlyt fektetve a lovastemetkezésekre, valamint azok leletanyagára. Emellett a regionálisnak is nevezhető „üres” sírok jelenségét, illetve ezeknek a síroknak a temetőn belüli elhelyezkedését is tárgyalni fogom.

1731-ben Máriapócson új kőtemplomot kezdtek építeni, ugyanis az előző évtizedekben kétszer is könnyező (1696, 1715) Istenanya-ikonhoz zarándokló tömegeknek túl kicsi volt a falu régi fatemploma. Az építkezéssel párhuzamosan az új ikonosztáz munkálatai is elkezdődtek. A szerkezet 1752-re, az ikonok 1785-re készültek el. A négyszintes építményt az első könnyezés kétszázadik évfordulójára, 1896-ban a pesti Spisák-műhely felújította, ikonjait kicserélte; 1943 és 1945 között a pécsi ferencesek alakították át. Az ikonosztáz 2009 és 2011 között ismét megújult: ekkor részben az eredeti, barokk kori állapotot állították helyre (elsősorban az oromzati részen), részben megőrizték a későbbi átalakításokat. A 250 éves ikonosztáz felújítása során a restaurátoroknak komoly esztétikai és etikai döntéseket kellett hozniuk: meg kellett határozniuk, hogy a három történeti periódus közül az ikonosztáz egyes részein melyiket mutassák be. Előadásomban a máriapócsi ikonosztáz korszakonként változó állapotait, a legújabb restaurálás folyamatát és problémáit szeretném bemutatni. Ismertetném az építmény ikonográfiai programját, valamint történeti és művészettörténeti jelentőségét.

Hauszmann Alajos, a m. kir. József Műegyetem első építész rektora, 1903-as székfoglaló beszédében így ostorozta a szecessziót: „Az eddig bemutatottak architektúrája – ha egyáltalában annak nevezhető –, gyakran pervers fantáziának szüleménye, vagy a jóizlést sértő kaotikus egyveleg. Szinte szégyenfoltja korunk művészetének! Valóban elszomorító, hogy ilynemű kinövéseket a XX. század építészetének mintájául kívánják tekinteni. Ennek az irányzatnak nálunk való meghonosítása ellen küzdeni kötelességünk, mert különben, fejlődés helyett, művészi anarchia lesz eredménye.” Hauszmann kirohanása az új irányokat kereső építészeti mozgalmak támogatóit felháborította, mivel mindenki számára világos lett az újdonsült rektor azon szándéka, hogy az egyetlen magyar építészképző egyetemen a historizmus hegemóniáját ellentmondást nem tűrően és tartósan biztosítsa. A szecesszió és a népies építészet körül gerjedő, a XX. század hajnalán tetőző heves vitáktól távol maradva, kutatásaiban elmerülve és hallgatóit lelkiismeretesen oktatva működött Schulek Frigyes. A korábban a Mintarajziskolában oktató mester 1903-ban neveztetett ki a középkori műépítéstan nyilvános rendes tanárává. A tervezői akméján már jócskán túl járó, korosodó Schulek Frigyes életének ezen utolsó periódusa feltétlenül figyelmet érdemel, hiszen előadásai, tervezési gyakorlatai a megújuló műegyetemi curriculum fontos pillérei voltak, alakja körül bőséges hallgatói „folklór” bontakozott ki, cédulái pedig arról tanúskodnak, hogy a német építészeti szakkifejezések magyarításával egy új, egységes, magyar terminológiát igyekezett létrehozni.

Előadásomban Perlrott Csaba Vilmos (1880. január 2 – 1955. január 23.) életművének eddig kevésbé érintett területével, Kecskeméten készült városképeivel foglalkozom. Az életművét elemző kutatók csak érintőlegesen említik a Kecskeméti Művésztelepen való tartózkodását, ugyanakkor az itt töltött évek fontos állomását jelentik művészetének. Életműve töredékessége miatt művészete egyes periódusainak alaposabb vizsgálata nehéz feladat, ezért Kecskeméten készült városképeinek számát sem tudjuk pontosan meghatározni. Elemzésem során magángyűjteményekben, illetve hazai múzeumokban fellelt alkotásaira támaszkodom.

Kiss József Költeményeinek díszkiadása 1897-ben jelent meg a Révai Nyomda gondozásában. A költő verseinek illusztrálására a nagybányai festőket kérte fel, 1896-ban, a művészkolónia megalapításának évében. A feladatra Ferenczy Károly, Hollósy Simon, Réti István, Thorma János és Iványi Grünwald Béla vállalkoztak. A megbízatás a művésztelepen együtt dolgozók elismerésének első jele volt, amelyet alátámaszt az a tény, hogy a kötethez készült rajzok és festmények a nagybányaiak első, 1897 decemberében rendezett kiállításának fontos részét képezték. A 61 illusztráció különféle stílusban és technikák szerint készült, ami a nagybányai festőkolónia stiláris sokszínűségéről tanúskodik. Ferenczy Károly illusztrációi tekinthetők a díszkötet legkvalitásosabb műveinek. A költeményeket mint az inspiráció forrását fogta fel, így a versekkel egyenrangú, azokat kiegészítő alkotásokat hozott létre. Illusztrációi közül főleg rajzai emelkednek ki, amelyek a magyar szecessziós grafika egyik első példáinak tekinthetők.

A magyar neoavantgárd művészeinek az acéli kultúrpolitika szinte semmilyen lehetőséget nem adott műveik bemutatására, ha engedélyeztek is egy-egy kiállítást, azt is a művész önköltségén, így lehetetlenítve el munkájukat. 1970-73 között azonban Balatonbogláron, az exsacrált Körmendy kápolnában olyan pár napos, rövid tárlatokat rendezhettek, melyeken a tűrt és tiltott muvészek is kiállíthattak. Galántai György 1968-ban vette bérbe a katolikus egyháztól a kápolnát, és arra a joghézagra építve, miszerint nem propagált műterem-kiállításokat bárki rendezhet, négy nyáron Kápolnatárlatokat tartott. Előadásomban részletesen az 1972-es évben megrendezett Direkt héttel fogok foglalkozni, ezen belül is Gulyás Gyula Body traces című body artjával. 1972-ben mind a nagypolitikában, mind a kultúrpolitikában változások következtek be, valamint Galántai ez évben került a hatóságokkal olyan éles ellentétbe, hogy a kápolnát magánműteremmé nyilváníttatja és a megrendezendő kiállításokat nem zsűriztetteti. A Budapesten betiltott Avantgárd Fesztivál keretében valósult meg a Body traces is, melyet azért választottam elemzésre, mivel egyszerre értelmezheto a body art és a minimal art fogalmi keretei között, ezzel bemutatva, hogy a boglári művek esetében, egy gyakorta műfaji határokat felfüggesztő keveredés tapasztalható. Valamint azáltal, hogy mű rokonítható a későközépkor elgyötört test motívumával, asszociációs elemmel rendelkezik a keresztény közegre vonatkozóan; így kápolna terében, mint modern művészeti kiállítóhelyen létrejött, ugyanakkor egy szakrális térben is jól működő műről beszélhetünk.