Előadásomban egy napjaink kultúráját is élénken foglalkoztató, izgalmas történelmi személyiség, Báthory Erzsébet alakjának XIX. századi irodalmi és történeti hagyományát, valamint a kortárs filmművészet Báthory-képét kívánom bemutatni. Báthory Erzsébet megőrzött népszerűsége valószínűleg az alakjához kapcsolódó népi hiedelmek (vámpír és boszorkányképzetek), anekdoták erejében rejlenek. Előadásomban azt vizsgálom, hogy a tizenkilencedik századi dráma és korunk filmjei mennyiben építkeznek a róla kialakult legendákra, hiedelmekre, Báthory korabeli történelmi forrásokra, s mennyiben írják újra történetét ezzel új mítoszt teremtve. A dráma és a kortárs filmek összehasonlítása felvethet további kérdéseket is, melyek szintén előadásom tárgyát képezik majd: Milyen eltérő és azonos eszközök mentén lesznek ezek a művek hatásosak, hogyan vívhatták/vívják ki saját koruk elismerését és ellenérzését? Miben ragadható meg a korhűség, illetve a történelmi távolság problematikája? Mi mondható el általánosan az alkotások kapcsán a korabeli nőképről, női ábrázolásról? Mely pontokon mutatkozik meg egy elfogult, szubjektív álláspont problematikája? Az előadás kitér a Báthory-filmek kapcsán felhozható feminista filmelméletek és a rájuk nagy hatást gyakorolt pszichoanalízis vitatható elemeire és részigazságaira is.

A „középkori irodalom” szókapcsolatot hallva sokunk hajlamos némely szúette, távoli, ásatag monstrumra asszociálni. Meggyötört mártírok, tekervényes krónikák, véget nem érő lovagi tornák sejlenek fel; patyolat tisztaságú nemeskisasszonyok, csikorgó sisakrostélyok, ódon várkastélyok riasztják a nyájas, XXI. századi olvasót. Jelen előadásomat azzal a nem titkolt szándékkal tárom a hallgatóság elé, hogy kegyes figyelmét a francia középkor hazánkban kevéssé ismert lovagregényeire irányítsam. Mindezt a regény, mint műfaj fejlődéstörténetének egy olyan, emblematikus darabján keresztül kívánom tenni, mely kompozíciós és narratív megoldásainak, valamint lélektani árnyaltságának hála a XIII. század óta számot tart mind az olvasók, mind a szakma érdeklodésére. A szóban forgó udvari regény Renaud de Beaujeu A szép ismeretlen című műve, mely idén jelent meg először magyar nyelven, Szabics Imre fordításában. Jelen expozémban a testiség kérdéskörét tervezem körbejárni a bűbájos, szerelmesétől a szerelmest elválasztó, a lovagot a küldetésétől eltántorító, csábos tündér alakját vizsgálva, mindvégig szem előtt tartva a nemiség kapcsán felmerülő, a korabeli világnézetet és irodalmi kánont alakító tényezoket, eszmei és erkölcsi faktorokat. A kor irodalmában oly elterjedt és kedvelt, a két világ, a kötelesség és szerelmi mámor kettosségén és ellentétén alapuló motívumon keresztül kívánom közelebb hozni ezt az idoben távoli, szellemiségében ellenben napjainkra is döntoen ható korszakot és irodalmát.

Előadásom témája majdani disszertációm egyik része/fejezete: dolgozatom az Aragóniai versgyűjteménnyel foglalkozik, mely az antik szicíliai- és toszkán költészet antológiája, illetve a vulgáris költészet első szisztematikus jellegű összefoglalása. Az antológia azért is jelentős, mert összeállítója nem más, mint Lorenzo de’Medici, vagyis a Magnifico, aki saját maga is képviselteti magát a versgyűjteményben néhány költeményével: az antológiát 1477-ben küldi el barátjának, a fiatal Federico d’Aragona hercegnek egy évvel pisai találkozójuk után, melynek alkalmával a két barát között tudós beszélgetés zajlott költészetről, a vulgáris (népi) nyelvről, illetve a latin és vulgáris nyelvi hagyomány közti szembenállásról/különbségről. Egy kéziratról van szó, mely eredetijének nyoma veszett, az autentikus szöveg három híres fennmaradt kézirat-másolat alapján rekonstruálható. Előadásomban Lorenzo de’Medici egy másik művét, a késobbi Comento de’miei sonetti-t (Szonettjeimhez írt kommentár) vizsgálom, összevetve az aragóniai gyűjtemény elé írt episztolával: ily módon kívánom megvilágítani a Lorenzo-i költészet fejlődését, a művön keresztül a kor és a Magnifico latin ill. vulgáris nyelvről alkotott nézeteit, illetve a Trecento-i költészet, elsősorban pedig Dante és Petrarca interpretációját.

A hóvihar Puskin Néhai Ivan Petrovics Belkin elbeszélései című ciklusának egyik novellája 1830-ból. Miközben a ciklus megírása idején az orosz irodalomban és az orosz irodalmi ízlésben egyaránt a kor romantikus és szentimentális irányzatainak hatása érzodött, Puskin A hóviharban a romantikus meséhez hasonló történethez a romantikát és a szentimentalizmust iróniával szemlélő elbeszélésmódot választ, és elindul a realizmus felé vezető úton. Az elbeszélésben azonban a romantikus és a realista stílus jegyeinek találkozása mellett megfigyelhetjük az 1820-as évektől a költészettől a próza felé forduló Puskint is, amint a két műnem határmezsgyéjét járja. Ezeknek a kettősségeknek köszönhetően az elbeszélés idő- és térkezelése is sajátossá válik: miközben a mű prózai olvasata nagyon konkrét idő- és térjelzésekkel ad pontos képet az eseményekről, ugyanez a pontosan behatárolt idő és tér a mű poétikai olvasatában végtelen, mitikus idővé és térré tágul. Előadásomban a novellának ezt a kettős idő- és térszerkezetét szeretném bemutatni azokon a művészi, prózaszöveget poetizáló eljárásokon keresztül, amelyek a realisztikusan ábrázolt időt és teret kitágítják.

„Megint zsúfolva volt a helyiség. Czakó a díszes tollszárát mutogatta valakinek. A növendék a villanykörte felé tartva nézte Davos havas látképét…” Ottlik Géza Iskola a határon című regényében olvashatunk még néhány helyütt hasonló jeleneteket a tollszár főszereplésével. Thomas Mann A varázshegyét idézi meg a behavazott Davos képe, ám ez korántsem az egyetlen kapcsolat a két mű között. Legszembetűnőbb az időkezelés módjai közötti párhuzam: Ottlik három, Mann pedig hét év történéseinek elbeszélését kísérelte meg hasonló eszközökkel, az időkezelésről alkotott új elképzeléssel a háttérben. Az idő problémája azonban nem csak a narrációban vagy az idő érzékelésének kérdéseként jelentkezik a művekben. Az augustinusi időszemlélet és a nietzsche-i apollóni-dionüszoszi ellentét, az időről és az életről alkotott fogalmak sajátosan kerülnek kapcsolatba A varázshegyben, különösképpen a Hó című alfejezetben. Ottlik nem szolgaian követi Mann koncepcióját és tematikáját, azonban a fenti idézet mellett számos más utalással él előbbi műre, mely megteremti a párhuzamot, s ezzel új megvilágításba helyezheti Ottlik korszakalkotó muvét. Az előadás célja feltárni e párhuzam alapjait, középpontban az idő és az időn kívüliség problémájával.

A XI. Eötvös konferencián tartott előadásom témájához kapcsolódva – amelyben a detektív alakját, eredeti funkcióját és szerepvesztését mutattam be a szicíliai Leonardo Sciascia krimiregényeiben – a mostani konferenciaelőadásban a szintúgy cselekményszervező és módosító funkcióval bíró narrátor „jellemének” és szerepkörének módosulását vizsgálom a XX. századi Luigi Malerba egy regényén és novellagyűjteményén keresztül. Malerba egyike azon, a kortárs olasz epika különleges szegmensét alkotó emíliai származású szerzőinek, akik tevékenysége mind stilisztikai, mind nyelvtani és nyelvészeti szempontból igen jelentős a mai olasz irodalomban. Az előadásban a Dopo il pescecane (A cápa után) című novellagyűjtemény és a Salto mortale (Halálugrás) című regény vizsgálatával szeretném bemutatni a narrátor alakjának változását, úgynevezett megbízhatatlan narrátorrá, olasz szakszóval „narratore inaffidabile”-vé formálódását. Kitérnék az új típusú elbeszélő jellemzőire, szavahihetetlenségének okára. Ezen túl bizonyítanám tulajdonságainak gazdagodását, hiszen elbeszélő funkciója mellé a cselekmény szervezésének, alakításának képessége is hozzákapcsolódott, pontosan a narrátor „megbízhatatlan”, hitelességében kétségbe vonható nézőpontja által, ami jelentékenyen meghatározza a regény szüzséjének bonyolódását, szálainak összeszövődését, szétválását.

Hogyan lehetséges nyitott olvasatokat létrehozni? Erre a kérdésre próbálok meg választ adni A titkos csoda című elbeszélés elemzése kapcsán. Ahogy Bernard L. Shaw is megjegyzi, Borges olvasása során elengedhetetlen, hogy elkülönítsük az interpretáció és az elemzés fázisait. Ebből a megfontolásból különválasztásra kerülnek a különböző cselekményszálak, azok funkciói szerint, ahogy a különböző kulturális hivatkozások is (Barthes kódjai mentén). A vizsgálat célja feltárni a témák és a cselekményvezetés szerkesztési módját, majd megnézni, hogy ezek között a módszerek között léteznek-e megfelelések, közös pontok. Azaz a kulturális, történelmi stb. konnotáció, mint tematikus elem, válhat-e egy újabb formai, narratológiai szervezőelemmé. Lesz szó tükröződésről, iróniáról, labirintusról, hamis tükrökről, a fikció autonómiájáról és az olvasó szerepéről. És természetesen megvitatásra kerül az a bizonyos 2 perc.

Itthon sem ismeretlen az oligarchakérdés, bár a rendszerváltozás során bekövetkező változások – így az oligarchia kialakulása és a társadalom erre adott válasza - az ország léptékeiből adódóan is legtipikusabban talán a mai Oroszországban figyelhetők meg. Előadásomban elsősorban néhány a kétezres években született „könnyed regény” alapján azt szeretném közelebbről megvizsgálni, milyen kép jelenik meg a szürke szovjet hétköznapokból kiemelkedő, többnyire az azóta orosz Monacóként emlegetett, Moszkvától nyugatra fekvő, nem hivatalosan Rubljovkaként emlegetett körzetben élő maréknyi milliárdos oligarcháról az orosz tömegirodalomban, ez a kép mennyiben különbözik a hétköznapi sztereotípiáktól, s milyen indítékok állhatnak a jelenség eltérő tematizálása mögött.