A misztériumjátékok az érett és késő középkori városi kultúra sajátos önkifejezési formái voltak: demonstrálták és megerősítették egy-egy közösség összetartozását és erejét, valamint kézzelfoghatóvá tették egy érzékeny és allegóriába épülő vallásosság tartalmát. A játékok azonban nem pusztán meghatározott kisközösségek élményeit és szemléletét jelenítették meg, hanem általában a középkori ember küldetését és helyzetét a történelem folyamában. Ez a történelem pedig a megváltás- és üdvtörténetet jelentette, amely a bűnbeeséstől a bukott ember és Isten közti megengesztelődésen át az üdvözülésig (ill. az Utolsó Ítéletig) vezet.

E szemléletben minden arra az isteni ígéretre irányult, amely a történelem végén kilátásba helyezte az ember üdvözülésének végső beteljesülését. A tipologikus megközelítést, amely a történelem eseményeiben az ígéret beváltásának előzményeit vélte felfedezni, az egyházatyák mélyítették el. A kommentárok gondolataiból az Ószövetség és Újszövetség párhuzamba állításának olyan hagyománya bontakozott ki az irodalomban és az ábrázoló művészetekben, amely kész kereteket kínált a XIV. sz. végén megjelenő misztériumoknak.

Az angol misztériumjátékok - a kontinentális passióelőadásoktól eltérően - az egész üdvtörténetet magukba foglalták. A négy fennmaradt teljes ciklus közül a chesteri játékokban érezhető leginkább a tipologikus láttatásra irányuló törekvés. Előadásom ezt igyekszik feltárni szöveges és képi forrásokra támaszkodva.