A Szovjetunió által először 1941-ben harcba vetett T-34-es típusú harckocsi minden tekintetben felülmúlta az összes korabeli német páncélost. Németország részéről a válaszlépést a Párduc harckocsi kifejlesztése jelentette. Poszterem fő célja a ,,fejlesztés - harci alkalmazás - tanulságok levonása - újabb fejlesztés'' folyamat érzékeltetése.

A Párduc első, D jelű változatát a kurszki ütközetben vetették be először, ahol műszaki problémák miatt a járművek jelentős része el sem jutott a csatatérre. Azok a Párducok, amelyek mégis odaértek, különböző egyéb hiányosságok (elsősorban a páncélzat gyengesége és a nem megfelelő motorhűtés) miatt nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A következő, A jelű változaton ezeket a hibákat a kurszki tanulságok alapján részben kijavították, ám az új fejlesztések újabb problémákat vetettek fel. (A lánctalpak védelmére kötelezően felszerelt kötényezés például nagyon megnehezítette a lánctalp karbantartását.) A Párduc utolsó sorozatban gyártott, G változata viszont már sokak szerint olyannyira kiforrott konstrukció volt, hogy egyértelműen Németország - de talán az egész háború - legjobb harckocsijának tekinthető. (Többek között a Párduc G-n használtak először éjszakai célzáshoz infravörös célzóberendezést). A fejlesztés fő állomásainak bemutatása mellett kitérek a Párduc műszaki mentő és vadászpáncélos változatára, illetve a háború végi utolsó, sorozatgyártásra már nem került elképzelésekre is.

Noha bizonyos műszaki problémák végigkísérték a jarmű egész történetét, a konstrukció alapvetően sikeres volt. Egy háború után készült számítás szerint egyetlen Párduc harckocsi kilövése átlagosan öt amerikai Sherman páncélos elvesztésébe került\dots A Párduc háborút túlélt példányait a francia hadsereg az '50-es évek elejéig használta. A műszaki mentő változat bizonyos megoldásai a mai napig visszaköszönnek a hasonló feladatú járműveken, például a Magyar Honvédség által is használt T-55-os műszaki mentő harckocsin.