A századelő Budapestje szinte él-hal a színházért: a korszak ünnepelt írói színikritikák tömegét jelentetik meg, sőt néhányan drámát is írnak az áhított színpadi siker érdekében (pl. Móricz, Gárdonyi). Ezzel egyidőben feltűnik néhány olyan drámaíró is, akiket a Nyugat kezdetben lelkesen fogad, de akik mégse kerülnek a nyugatosok közé. A későbbi recepció ,,hatásvadászat érdekében tett engedmények'' és az ezt megerősítő külföldi sikerek okán ,,kevésbé maradandónak'' bélyegzi műveiket és száműzi őket a ,,szép''irodalomból (ilyen pl. Lengyel Menyhért, Szomory Dezső, Molnár Ferenc) Dolgozatomban elsősorban Molnár Ferenc drámaírói munkásságából kiindulva szeretném a fent említett kifogásokat felülvizsgálni, a szerző helyét a XX. századi magyar drámairodalomban újrafogalmazni, ill. érinteném a Nyugattól való eltávolodás lehetséges okait és következményeit is.