A hetvenes évek magyar neoavantgárd költészete ismételten felfedezte és saját céljaihoz idomította a képverset, a sajátos tipográfiájú műveket, a grafika és szöveg összeházasítását. Az erdélyi magyar irodalomban a harmadik Forrás-nemzedék költői között tűnt fel ez a jelenség - Szőcs Géza, Cselényi Béla, Palotás Dezső, Bréda Ferenc, Boér Géza és Sütő István műveiben.

A lineáris értelemben vett szöveg felszámolása e költők esetében több volt formabontásnál - a szintén előszeretettel művelt kötetlen szabadverssel egyetemben a szabályok (és átvitten a fennálló rend) elleni csendes/hangos lázadásnak is számított. Az elsősorban olvasó- és nem hallgatóközönségre ,,írott'' művek széttört formái egyúttal szabadságra való törekvést is jelképeznek.

A nemzedék költőinél feltűnő költői (?) módszerek skálája rendkívül széles: a grafikai és szövegi megjelenítés összeházasításától (Cselényi Béla) a rácsszerű, elhallgatásokkal teli szabadversig (Boér Géza), a klasszikus képverstől (Szőcs Géza, Sütő István) a betűket már nem is tartalmazó alkotásig (Bréda Ferenc) terjed.