Szilágyi Domokos költészetéről napjainkban inkább letagadhatatlan hatásai miatt szokás beszélni, s nem önértékéből kifolyólag. Amikor egy lokalitása miatt (is) peremhelyzetben lévő költészet kikerül a kortársi idő-intervallumból, problematikussá válhat az interpretáció aktualitása. Autonóm értekezői feladattá tenni egy ilyen líra megközelítését nem elsősorban a recepció hiátusainak kitöltése érdekében lényeges és izgalmas feladat, hanem mert feltárásai mentén produktív elméleti szempontok helyeződhetnek előtérbe a korábbi, részben a periferialitást is kiváltó megközelítések statikusságával szemben. A vizsgálat során olyan elméleti koncepció kialakítása és alkalmazása válhat lehetségessé, amely segítségével a lírai életmű egyes versei kiszabadulhatnak az elemezhető vers közömbös státusából, egy olyan közlésmód által, amely új fogalmak mentén derít fényt az elhanyagolt összefüggésekre.

A Szilágyi-költészetben végbemenő, egy darabig erősödő széthangzó tendenciák (polifónia, homofónia, heterofónia és diszharmónia), továbbá a variatív és szövegközi megoldások jelentőségét két művészeti területet is magába foglaló problematikaként, az irodalomelmélet és a zeneelmélet összekapcsolódási pontjainak kimutatásával vázolhatjuk fel a legigéretesebben. A zenei szakterminológia bevezetése az irodalomba azonban a metaforizáció és a művészeti területek egymásból való magyarázásának veszélyét hordozza magában. Ennek elkerülése érdekében a zenei szakkifejezések pontosabb bevezetését nem az irodalmi fogalmakra való rávetíthetőség és összeegyeztethetőség érdekében lényeges véghezvinni. Ezek a kifejezések az irodalomról való beszédmódban, bár eléggé pontatlanul és megalapozatlanul, de már használatosak és általuk a bonyolultabb szövegszerveződések elveit pontosabban kimutató fogalmi rendszer alakítható ki. Annak érdekében, hogy a terminológiai ajánlattétel ne váljon végzetes redukcióvá, természetesen a líratörténetet értelmező ,,hagyományos'' fogalmiságot, a líratörténeti viszonyítás lehetőségével együtt nem zárhatjuk ki végérvényesen a vizsgálatból.

Pályakép és terminológiai javaslat ötvöződhet tehát a tanulmányban, melynek feltevései mentén részletekbe menő verselemzések világíthatják meg a terminusokkal végezhető műveleteket, az erős elméleti szempont pedig megélénkítheti az életmű bemutatásának egyszerű kronologikus-narratív sémáit. A problémafelvetést indokolja az elemzés tárgya, hiszen olyan költőről van szó, akinek szövegei (bár nem kellőképpen bizonyítottan) a formai-szemantikai ,,többszólamúság'' elvén működnek. Mindezek alapján talán a legfontosabb, leginkább átfogó és csak részleteiben megragadható cél meghatározni, hogy Szilágyi Domokos igen rövid pályája során hogyan jut el a verstől a szövegig, állandó kísérletezéssel hódítva meg a hagyományos versfogalom felől már beláthatatlan textuális tartományokat.