,,Az öngyilkosság ténye körül lélektani örvény képződik, amelyből igen nehéz, gyötrelmes küzdelem árán szabadulhatnak csak ki az érintettek.''
Tverdota György, A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése, Pannonica, Budapest, 1998. p. 89.

Kutatás, kritika, kultusz. Tverdota György előbb idézett munkájában a fogadtatás három formáját különíti el: kutatás, kritika, kultusz. A kutatás ez esetben a különböző módszereszményekhez kötődő tudományos munkák összességét jelenti. Kritikáról mint egy adott korszak normarendszeréhez való viszonyításról beszélhetünk. A kultuszon pedig félig tudatos reakciómódok elegyét értjük. Amint azt Dávidházi Péter megfogalmazza, a kultusz: 1. Beállítódás: ,,bizonyos szellemi vagy anyagi értékek rajongó, mértéket nem ismerő, mindenekfölötti tisztelete, tehát teljes vagy feltétlen odaadás, mely imádata tárgyát minden szóba jöhető vád alól eleve fölmenti''. 2. Szokásrend: ,,szentnek tekintett helyek fölkereséséből, ereklyék gyűjtéséből, szövegek áhitatos gondozásából, szent idők megünnepléséből\dots~áll''. 3. Nyelvhasználat: ,,túlnyomórészt olyan (magasztaló) kijelentésekben ölt testet, melyeket sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, mert részletes tapasztalati ellenőrzésükre nincs mód.'' (Dávidházi Péter, Isten másodszülöttje. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza, Gondolat, Budapest, 1989. p. 5.)
A fogadtatás e három formája nem független egymástól, ám a kultusznak van bizonyos elsődlegessége a kutatással és a kritikával szemben.

Sylvia Plath: műtárgy és ikon. Az Új Kritikán nevelkedett - többek közt - ransomiánus szerzők mindegyre hangoztatják, hogy a szerzők extratextuális élete közömbös, a műtől független valami. Mások szerint azonban Plath esetében élet és utóélet elkülönítése lehetetlen. A Plath-kánontól ugyanis elválaszthatatlan az öngyilkosság ténye. Ebben a vonatkozásban hasonlítható a magyarországi József Attila-kultuszhoz. ,,Életnek és műnek, életrajzi énnek és műbeli énnek a mai irodalomtudományban széltében megkövetelt izolálása csak egy bizonyos absztrakciós szinten hajtható végre. Az elsődleges befogadás, a kritika, de még az alkotók öntudata sincs tekintettel a kétségkívül meglévő különneműségre'' (Tverdota, i.m. p. 11.). A kultikus gyakorlat feltételezi az életrajzi én és a műben involválódó első személy azonosságát. Eszerint az alkotó alakja maga is része művének; műtárgy és ikon. Előadásomban az utóbbi évek amerikai Plath-kritikáját tekintem át különös tekintettel az 1998-ban megjelent Birthday Letters-t követő hangsúlyeltolódásokra.